Hajnalban kakasszó helyett lánctalpcsörgésre ébredtünk, mellé oroszul elhangzó vezényszavakkal. Nem, nem álmodtunk sajnos. Valós volt, túlságosan is.

Elindultunk a parlament felé. Az utcákon hömpölygött a tömeg, békésen vonultak, reményekkel a szíveikben. Hat óra volt és már sötétedett, most utólag belegondolva, mintegy előrevetítve, ami ránk várt.

Beiratkoztam, és elkezdtem az egyetemi éveimet. Valami lehetett a levegőben, mert az egyetem klubjában heves szónoklatok hangzottak el, nekem akkor ez meglehetősen bátornak tűnt. Nem szoktunk ahhoz, hogy a meglévő rendszert ilyen bátran bírálják többen is.

Október 23

Ma reggel izgatottan keltünk fel, és készültünk a délutáni békés felvonulásra. Tudtuk, sokan lesznek, igyekeznünk kell kordában tartani az eseményeket, mert itt bizony most minden eldőlhet.

Ott hagytam abba a múltkor, hogy a nagyvezér meghalt, és a kommunista blokk élete felbolydult. Idehaza sokan azt remélték, hogy ezzel lezárul a kommunizmus, mint olyan, vagy reformálódik, de még mindig volt egy akadálya ennek, mégpedig a mi „szeretett vezérünk”, Rákosi elvtárs.

Tüsi (akit a haja miatt neveztünk így) felháborodottan elemezte ki Gerő Ernő rádiós beszédét. Véleménye szerint a beszéd megtette azt, amit mi nem tudtunk: felkorbácsolni az indulatokat, és összefogást létrehozni a rendszer ellen.

Ma reggel bemutattak egy lengyel diáknak, aki ösztöndíjjal tanul a BME-n. Eryk Bazylczuk harmadéves egyetemista volt, és lelkes támogatója a megmozdulásunknak.

Napjainkban:

Még ma is jól emlékszem rá. 1952-ben kezdtem el a főváros egyik gimnáziumát, ahol életem új szakasza kezdődött. Szigorú iskolafalak, szigorú, sötét tantermek, hideg tornatermek, idős, nagyon szigorú tanerő, amely gondosan dolgozta a fejünkbe a haza megmentőit, illetve bölcs vezéreink nevét, akik mindenhonnan ránk tekintettek.