Minden percben elhagyja valaki a világot. Ez nincs korhoz kötve. A rideg tény az, hogy mindannyian sorban állunk, anélkül hogy ezt felismernénk. Nem tudjuk mennyien állnak előttünk, nem tolakodhatunk, nem is engedhetünk elénk senkit. Ami a megváltoztathatatlan az az, hogy nem kerülheted el a sorban állást, amibe fogantatásunkkor állunk be.

Számtalanszor találkozunk az internet világában az „Írországi Magyarok” kifejezéssel. Legyen szó akár csoportokról, akár weboldalakról, vagy akár videókról. Többen is próbálkoztak már érdemi munkát végezni az itt élő magyarokért, több-kevesebb sikerrel. E munka egyik üttörője mindenképpen Balogh Gábor, aki talán a legszerteágazóbb és legmodernebb módon igyekszik valamilyen módon a kedvünkben járni. Az ő tevékenységét vázoljuk most fel úgy, ahogy eddig még nem volt rá példa és a hátterét, motivációját próbálom megérteni és bemutatni.

Judit szerint az intolerancia a magyar kultúra része. Ez olyan, mintha azt mondanánk, hogy a takony visszaszívása orrfújás helyett az ír kultúra része. Nyilván egyik sem igaz. A magyarok írek iránti kritikájából pedig azt hallja ki, hogy akinek valami nem tetszik itt Írországban, az felsőbbrendűnek hiszi magát. Szerinte az írek befogadtak minket és hagynak minket élni, mi pedig - hálátlan kutyák - azonnal bírálunk mindent és mindenkit. Az írek hagyják, hogy legyen itt hétvégi iskola, nem akarják „bénítani” a közösségünket. Az ország javára írja, hogy itt meg lehet élni a minimálbérből és osztják a segélyt is rendesen. Ami jó! Mi magyarok klikkesedünk és csak azt fogadjuk, be aki hasonló hozzánk.

Egy ideje készülök ennek a cikknek a megírására, mert sok gondolat kavarog bennem ezzel kapcsolatban. Ez a mai borongós nap talán alkalmas lehet arra, hogy összeszedjem és leírjam ezeket.

A most következő embert talán nem kell sok mindenkinek bemutatnom. Régi barátság fűz hozzá, illetve most már munkaviszony is. Amikor elindult a webes (H)írmorzsák, ő elsőként ajánlotta fel önzetlen segítségét nekem. Így születhetett meg a Morzsa logó és a grafikák, a videók, és még sok más is, amelyet a jövőben láthattok majd. Ő Kukola József, vagy, ahogy a barátai ismerik: Dodi.

Közeledik a Karácsony, félidőben vagyunk a készülődésben. A szív ünnepi díszbe öltözik. Mi, akik külföldön élünk, talán ilyenkor vagyunk a legnehezebb helyzetben. Sokan nem tudunk hazalátogatni, szeretteinkkel tölteni az ünnepet, de igyekszünk a legjobbat kihozni abból, ami van. A mai írás nagyon személyes, kevésbé szakmai, de remélem mégis hasznos olvasnivaló lesz.

Révész, Köves, Závodi, Galla és Som. Egy plakáton olvastam ezeket a neveket 1977-ben Székesfehérváron, s a nevek felett a PIRAMIS feliratot. 14 évesen még nem hallottam róluk, de valami megmagyarázhatatlan kíváncsiságtól vezérelve azonnal a jegyirodába mentem és megvettem életem első koncert belépőjét.

Tegyük fel, egy nagyon nagy cégnél dolgozol egy nagyon jó pozícióban, amolyan executive manager pozícióban, ahol megbecsült tagja vagy a cégnek. Jó fizetés, minden adott a sikeres, boldog élethez. A történetem hőse egy ilyen ember. Egy sikeres, napról napra növekvő ír cégnél dolgozott, elismert tagja volt a vezetőségnek, mondhatni álom karrierje volt. Aztán valami történt, a céges belső levelezésben egy kör email érkezett, amelyben hősünk tudatja, hogy kilép a cégtől. Azt gondolhatnátok, hogy egy jobb fizetésért, egy másik cégnél folytatja. Ebből csak az igaz, hogy másik cég, amely az ő tulajdona. A búcsú estéjén sörözés közben beszélgetésbe elegyedtünk, ahol kiderült, hogy én mit csinálok. Megkérdezte, lenne-e kedvem esetleg a vállalkozásának a szórólapjának lefordításához. Igent mondtam neki, így innen indult el a kapcsolatunk.

Mielőtt kiköltöztem Írországba, azt hittem a kulturális sokk az, ami engem messze el fog kerülni. Húszas éveim elején az a szerencse ért, hogy frissen végzettként olyan állásba kerültem, ahol kivívtam magamnak, hogy sokat utazzak. Ráadásul a srácok többsége akikkel jártam, flörtölgettem sem magyar volt, sőt a volt vőlegényem egy kanadai, apai részről orosz, anyai részről ukrán származású ember, így álmomban sem gondoltam volna, hogy én és a kulturális sokk valaha is találkozni fogunk. Sajnos tévedtem.

Sajnos a nemzetközi emberjogászok manapság nem csak Magyarországon, hanem világszerte támadásnak vannak kitéve. Pár napja szomorúan kellett konstatálnom, hogy ez a támadás Írországig is elért, egy, a helyi közösség magát prominens tagjának tartó személy által. Bár ennek a személynek a célja bizonyára az volt, hogy befeketítsen, vagy keresztbe tegyen nekem (habár annak ellenére, hogy közel lakunk egymáshoz és sokat tevékenykedik városomban, személyesen még nem találkoztam vele és nem is emlékszem arra, hogy valaha beszéltünk volna egymással), ez inspirált arra, hogy röviden tájékoztassam az embereket arról, kik azok a nemzetközi emberjogászok. Az alkalom, hogy tegnap volt az ENSZ világnapja, tökéletes eme pár gondolatsor számára.

Page 1 of 3