Marosvásárhely fekete márciusa - avagy ide vezet a túlzott nacionalizmus (Az Erdély Média dokumentumsorozata alapján)

Egyetemes történelem
Typography

A március ünnepe sajnos nem mindenkinek volt vidám. Míg az 1989 decemberi romániai forradalom úgy tűnt, hogy összehozza a románokat és a magyarokat, ez a helyzet gyorsan megváltozott Marosvásárhelyen annak ellenére, hogy 1989 végén magyar és román együtt védte Tőkés Lászlót, illetve kéz a kézben énekelte Románia jelenlegi himnuszát a Desteapta-te romane-t (Ébredj, román!) Mégis mi lehet az oka annak, hogy 1990. március 19.-én Marosvásárhelyen nekiestek a románok a magyaroknak? A következő cikk bemutatja az eseményeket és azok okait.

A forradalom idején még úgy tűnt, hogy mind a magyar, mind a román fél komolyan veszi a demokratikus megbékélést. A Nemzeti Megmentési Front, melynek tagjai megdöntötték Ceausescu uralmát és megszervezték a diktátor-házaspár kivégzését, forradalmi kiáltványának 7. pontjában elismerte a magyarság kettős elnyomását és megfogalmazta a kisebbségek egyenjogúságáról és védelméről rendelkező tételeket. Érvénybe lépett a sajtó- és véleményszabadság. Olyan civil szervezetek alakultak, mint a Pro Európa Liga, melynek vezetői a magyar Széky Boldizsár és a román Smaranda Enache voltak. Ők a diktatúra kialakulásának és fönnmaradásának okaként az ország elszigeteltségét tartották és törekedtek az európai integrációra, illetve a békés együttélésre. Hasonlóan indult a Barátság Platform is a Vatra (Tűzhely) nevű újság székhelyén, azonban három románnak nem tetszettek a magyarok kérései (mindössze szabad kisebbségi nyelvhasználatról, magyar nyelvű oktatásról és érdekvédelemről lett volna szó) és a Papiu Líceumban megalakították a Vatra Romaneasca nevű nacionalista szervezetet.

Papiu Líceum, a Vatra Romaneasca megalakulásának helyszíne. Forrás: Wikipedia

A magyarok iskolaszétválasztási kérelmei sem nyerték el a románok tetszését. Hiába csitította őket Smaranda Enache azzal, hogy az önálló magyar líceum létrehozásának akadályozása csak olaj a tűzre és még több konfliktust eredményez, a románok nem hallgattak rá és hazaárulónak tekintették őt. Úgy érezték, a magyarok a szétválasztással előjogokat szeretnének és elvetik a testvériesség elvét. A marosvásárhelyi Bólyai Líceum tanárai és diákjai szervezett tüntetésekbe kezdtek.

A Bólyai Líceum. Forrás: Székelyhon

 

Időközben kiderült az is, hogy a Nemzeti Megmentési Front tagjainak nagy része a volt kommunista káderekből állt. Így a Securitate egykori tagjai büntetés helyett három hónap szabadságot kaptak, amely 1990. március 23.-án járt le. A Nemzeti Megmentési Front kisebbségi politikáját is elvetette, mivel úgy döntött, hogy indulni fog a választáson, annak ellenére, hogy korábban határozottan elzárkózott ettől. 

Február 5.-től nemcsak magyar emlékműveket, hanem embereket is kezdtek támadni a Marosvásárhely közelében lévő Szászrégenen. A rendőrök semmit sem tettek az atrocitások megakadályozására. Február 8.-án a marosvásárhelyi népgyűlésre a Vatra Romaneasca magyarokat nem engedett be, célja a nacionalizmus védelme, a sovinizmus, szeparatizmus, autonómia ellenzése volt. Ez volt a Vatra Romaneasca első gyűlése, melynek alapító tagjai orvosok, ügyvédek, katonák és egykori kommunisták voltak. Míg a Vatra vezetői békés párbeszédre hívták a magyarokat, ezzel ellentétesen viselkedtek, ismét a magyar iskolák szétválasztása ellen kezdtek vehemens tüntetésbe. A magyarok február 10.-én békés tüntetést folytattak a kisebbségi nyelvhasználat és oktatás mellett Sütő András író felhívására. Ehhez a tüntetéshez több más erdélyi város magyar lakossága csatlakozott. A román sajtó negatívan cikkezett a tüntetésről, a románok a magyarok kérelmét Erdély leszakítása első lépésének tekintették, holott a magyaroknak eszük ágában sem volt Erdélyt elcsatoltatni Romániától.

Avram Iancu. Forrás: Wikimedia Commons

Természetesen a kormány is a Vatra Romaneasca pártjára állt, így a magyarellenesség hivatalos szintre lépett. A román sajtó az erdélyi románok magyarok által elszenvedett sérelmeire, elnyomására helyezte a hangsúlyt. Álhírek is jelentek meg a magyarokkal kapcsolatban. Ezek közül az egyik a Marosvásárhely főterén lévő Avram Iancu szobor meggyalázásával kapcsolatos hír volt, amely a magyarokat hibáztatta, azonban a szobor talpazatára felfestett felirat magyarsága (Le ved) egyáltalán nem volt helyes. A közvélemény természetesen felháborodott és élőlánccal tiltakozott a szobor ledöntése ellen. Február 18.-án a kormány behívására a Zsil-völgyi bányászok már másodjára verték meg a rendszer ellenségeinek tekintett embereket és dúltak föl épületeket.

A Bólyai Líceumhoz hasonlóan a marosvásárhelyi orvosi egyetem helyzete sem volt egyszerű. A forradalom után a magyar diákok megalapították saját érdekvédelmi szövetségüket, hogy az elsorvasztás, a magyarok egyetemi oktatásból való kirekesztése ellen védekezhessenek, azonban a románok itt is ellenük fordultak, mondván, hogy nem szeretnének szétválni azoktól, akikkel együtt játszottak és nevelkedtek föl. 1990. március 6.-án magyar és román küldöttséget küldtek Bukarestbe az Oktatási Minisztériummal tárgyalni. Kéréseik arányos vagy paritásos képviselet, a gyakorlati órák magyarul tartása és javaslatok az egyetemi felvételi versenyvizsgával kapcsolatosak votak. Az Oktatásügyi Minisztérium képviselői azonban a döntést a választások utánra halasztotta, melyre a magyar diákok részéről ülősztrájk volt a válasz. A Minisztérium azonban sajnos ezután sem tett semmit. Először a román diákok passzívan nézték a magyar diákok ülősztrájkját, majd a Vatra Romaneasca közbenjárásával ellentüntetést szerveztek, szeparatizmussal vádolva a magyarokat, követelésüket megint előjogoknak tekintve.  Március 14.-én a magyar tanárok is diákjaik oldalára álltak. Március 19.-én megérkezett a kormánybizottság. Ekkor a diákok felfüggesztették az ülősztrájkot. Az egyetem román vezetői azonban elzárkóztak a tárgyalástól, viszont az egyetem területét elfoglalták a román hallgatók. Később megjelentek a román tanárok és feleségeik is, majd a magyarok távoztak. A román tanárok emberi mivoltukból kifordulva üvöltöztek. Megegyezés sajnos nem született.

A marosvásárhelyi orvosi egyetem. Forrás: Wikimedia Commons

Eközben a Vatra Romaneasca március 4.-én Gyulafehérváron is népgyűlést szervezett, vonatokkal szállítva oda a Görgény völgyéből a románokat. A felszólalók természetesen a magyarokat agresszívnak és támadónak állították be, ezzel félelmet keltve a románok közt. Az is elhangzott, hogy mivel sem Ukrajnában, sem Szlovákiában nincs magyar nyelvű egyetem, így Romániában sincs szükség rá.

Március 10.-én Szovátán ledöntötték annak a Nicolae Balcescu-nak a szobrát, aki az 1848-as magyar forradalom után Kossuth-tal karon öltve dolgozta ki a kisebbségekre vonatkozó törvényeket. Bár a nyomozás román forrásokhoz vezetett, mégis a magyarokat hibáztatták a szobor ledöntéséért egy március 15.-én megjelent cikkben. Természetesen ez még jobban feltüzelte a Vatra Romaneasca-t, annak ellenére, hogy a magyarok újra fölállították a szobrot.

A temesvári románok nem voltak elégedettek azzal, hogy a forradalom után is a korábbi kommunisták maradtak vezető pozíciókban, így március 11.-én megfogalmaztak egy kiáltványt, amelyben elítélték a kommunizmust és követelték, hogy a választási törvény tiltsa meg három egymást követő ciklusban az egykori kommunisták jelölését. Ők kiálltak a nacionalizmus ellen is, hangoztatva, hogy a forradalomért nemcsak románok, hanem magyarok, németek és szerbek is életüket áldozták. A sovinistákat átnevelési tanfolyamra hívták. Felvetődött a kérdés, hogy vajon a magyarok ugyanezzel a céllal túl sokat akartak-e. Sajnos azonban ez a kiáltvány sem segített.

Március 15.-én beszéltek a magyar-román megbékélés fontosságáról. Kitűzték a magyar, német, lengyel zászlókat is. Magyarországi szervezetek képviselői is felszólaltak. Marosvásárhelyen és egyéb településeken megkoszorúzták Nicolae Balcescu szobrát is. A románok nem tudták hogyan álljanak ehhez az ünnephez, a sajtó viszont megint uszításba kezdett, mondván a magyarok a románok feletti győzelmüket ünneplik, Magyarországhoz való csatlakozási vágyukat fejezik ki. Az 1848-as forradalmat is románellenes támadásként jellemezték. Nem számított, hogy a fő ünnep Magyarországon nem március 15., hanem augusztus 20. Ez ismét ellenségeskedésekhez, emlékműgyalázáshoz, tettlegességhez vezetett.

A demokratizálás eredményeként kezdtek megjelenni Marosvásárhelyen a kétnyelvű feliratok. Március 16.-án azonban ittas, nem Marosvásárhelyre való románok jelentek meg egy gyógyszertár körül, ahová magyarul is felírták, hogy “gyógyszertár”. Mivel a feliratot kívülről nem lehetett lekaparni, a románok erőszakosan behatolva a gyógyszertárba oldószer segítségével próbálták leoldani az ablakról a meghatalmazás alapján kitett feliratot. Ez a vita zavargásokba torkollott, az egybegyűlt tömeg magyarokat kezdett molesztálni, viszont a rendőrség semmit nem tett ennek megakadályozására. A zavargásokhoz természetesen hozzájárult az az újságcikk is, amely szerint a gyógyszerész hölgy csak magyarokat akart volna beengedni a gyógyszertárba. A gyógyszertárban dolgozó magyarok és románok közösen ítélték el az atrocitásokat és az álhírt. Ugyanazon a napon azonban délután ismét összegyűlt egy agresszív tömeg és magyarokat vert meg. Egy lakás erkélyén magyar, a bolyaisták sztrájkján használt táblát megpillantva a tömeg betört a lakásba és feldúlta azt. A 2000 főre duzzadt tömeg magyar vért követelt. Embereket toboroztak és ahol magyar feliratokat láttak, letépték azokat. Egy Trabant beleszaladt a tömegbe, több embernek bokatörést okozva. A tömeg a vezetőt megverte és a kocsit felgyújtotta. Ezt az esetet is románellenes akcióként jelenttette meg a média. Abszurd történetek kezdtek el keringeni, mint például egy még élő román lány magyarok általi beszállítása a hullaházba. Igaz a hír hamisságát később bevallották, de ez nem változtatott semmin. A hamis cikkek íróit nem vonták felelősségre. A tömeg viszont az orvosi egyetemhez ment “rendet tenni”. A tüntetés éjfél után ért véget.

A román diákok ligája március 17.-én tüntetést kezdett, mondván, hogy a magyar diákok sztrájkja zavarta őket. A magyar sztrájkot agresszívnak tekintették, a szétválasztást azért ellenezték, mert így a magyarok nem tanulnak meg rendesen románul. A tüntetés magyarellenes atrocitásokba torkollott, magyarokat kezdtek verni, a parókia magyar nyelvű feliratát leverték, magyar sírokat szerettek volna rongálni, azonban a temetőőrök és a sírásók nem engedték be a tömeget. Az RMDSZ sürgetése ellenére a rendőrség nem avatkozott be.

Március 18.-án több városban román egyetemisták tüntettek a magyar követelések ellen. A sajtó tovább folytatta uszítását. A Vatra Romaneasca Szászrégenben és Dédán “kulturális előadásokat” szervezett, majd március 19.-én Marosvásárhelyen is meghirdetett egy ilyen “kulturális előadást”.

Március 19.-én a marosvásárhelyi városháza előtt engedély nélküli román tüntetés kezdődött. Egy bukaresti kormányküldöttség érkezett a helyszínre. A magyarok bíztak a dialógus kialakulásában, a tüntetők viszont a magyar vezetők leváltását követelték annak ellenére, hogy nemrég még megtapsolták Dr. Kincses Elődöt azért, mert a kommunisták és volt Secu-sok leváltását követelte. A magyar egyetemisták nem mertek az egyetemen sztrájkolni, ezért a vártemplomban gyűltek össze. Szolidaritásból egyéb templomokban magyar középiskolások is összegyűltek.

A városháza előtt viszont egyre feszültebb lett a helyzet. Az egyetemisták szülei eközben a vártemplomnál gyülekeztek, gyermekeik megvédése céljából. A tüntetők egy része berontott a városházára és bántalmazta Dr. Kincses Előd titkárnőjét. Dr. Kincses Elődöt egy román munkatársnője bújtatta el. Eközben a feszültség egyre nőtt, a román tüntetők száma 3000-re duzzadt. Dr. Kincses Előd nem volt hajlandó a tüntetőknek lemondani megyei elnökségi tisztségéről, csak az őt megválasztó hatalomnak. A Vatra Romaneasca és Ioan Judea ezredes nyomására azonban Kincses lemondott. A hír hallatára a tömeg elkezdett oszlani, viszont több százan mégis a téren maradtak. Később buszok rendőrségi kísérettel erősen ittas parasztokat hoztak be a Felső-Maros mentéről és a Görgény völgyéről botokkal, dorongokkal, fejszékkel és vasvillákkal felszerelve. Ezeknek az embereknek szervezték a százsrégeni és dédai “kulturális eseményeket”. A parasztoknak azt terjesztették, hogy rokonaikat bántják a magyarok, román csecsemőket vagdosnak a falakhoz. A feldühödött románok elkezdték leverni a magyar feliratokat, még saját honfitársukat is megverték, mert azt hitték a “Karcsi” nevet mondta ki és magyar.

Be akartak törni a Nemzeti Színházba, hogy megszüntessék a magyar nyelvű tagozatot, de két román színész megakadályozta őket. A rendőrség meg sem kísérelte a rend helyreállítását. A magyar egyetemistákat agyonveréssel fenyegették, a Teleki téka könyvtárát föl akarták gyújtani. Az RMDSZ székháza előtt 300 magyar gyűlt össze, az RMDSZ hozzáállására várva. Ott azonban csak hiányos vezetőség volt jelen, mivel nagy részük Budapesten volt egy magyar-román barátságos találkozón. Az összegyűlt embereket Sütő András hazaküldte, egy részük viszont ott maradt. A randalírozók eközben elindultak az RMDSZ-székház felé. A magyarok kérték a rendőrök segítségét, azonban azok csak megnyugtatták a magyarokat, hogy minden rendben lesz.

Sajnos ez nem így történt. A románok meg akarták támadni a helyi rádiót és követelték, hogy azt vigyék át a Görgény völgyébe, ahol a magyaroknak nem lesz hozzáférésük. A román rádiósok megvédték magyar kollégáikat. Eközben hatalmas tömeg gyűlt az RMDSZ-székház elé és elkezdte támadni a székház előtti magyarokat. Sütő András behívta a magyarokat és a kapukat bezárták. A román tömeg elkezdte a székházat fejszékkel, vasvillákkal, husángokkal ostromolni. Az épület padlására rekedt kb. 79 ember. Végül a feldühödött román tömegnek sikerült betörni az épületbe.

Az épületben rekedt magyarok várták a rendőrséget és a katonaságot. A megérkezett hat rendőr passzívan állt és várt. A román tömeg közben 1500-ra duzzadt. A magyarok közül 25 ember elmenekült a hátsó kerítésen keresztül. Az épületben a románok mindent feldúltak amit találtak, majd föl akarták gyújtani a padlást. A bentrekedt magyarok névsort írtak. A gyújtogatás sikertelen volt, mert a magyarok homokot szórtak a tűzre. Ioan Judea ezredes sem rendőröket, sem katonákat nem hozott, csak felkérte a románokat távozásra. A magyaroknak megígérte, hogy nem esik bántódásuk, de azok nem mertek lemenni. Ekkor Judea fenyegetőzni kezdett, hogy ha a magyarok nem mennek le, akkor a katonák elmennek, és a parasztokra hagyják a magyarokat. Sütő András végül lement - sajnos nagyon csúnyán megverték, annyira, hogy elvesztette látását az egyik szemére (a románok persze tagadták, hogy miattuk vesztette el Sütő András a látását azzal a kifogással, hogy a bal szemével már korábban is problémák voltak). Ha egy magyar tiszt nem védte volna meg, talán meg is ölték volna. A többi padlásról eljövő magyart sem kímélték. Miután elvitték Sütő Andrást, a tömeg eloszlott, a padláson maradt többi ember már nem érdekelte őket. Ekkor ért véget a Kultúrpalotában a Vatra Romaneasca által szervezett román népzene és kultúrest. Az ügyészség kiment felmérni a helyzetet. Harmincnál több sebesült került a sürgősségi osztályra, ezek közül 29 magyar, 1 pedig az a román férfi volt, akit a “Karcsi” kiáltás miatt magyarnak hittek.

 

Március 20.-án a budapesti magyar-román találkozó résztvevői közös nyilatkozatban elítélték a marosvásárhelyi eseményeket és Sütő András megverését. Gabriel Liiceanu filozófus kihangsúlyozta, hogy az etnikumok közti párbeszédben az érvek mérvadóak és nem az erőszak. Marosvásárhelyen az emberek fölháborodva az előző napon történteken a főtérre vonultak, spontán tüntetés alakult ki, követelve, hogy Kincsest állítsák vissza hivatalába. A románok a tüntetést megint erőszakos románellenes támadásnak nyilvánították, melyet az RMDSZ irányított. A kórházban az ügyészség elkezdte a sérülteket kihallgatni. Az RMDSZ megpróbált válságstábot szervezni. A magyarokat a rádión keresztül arra szólították föl, hogy maradjanak otthon, illetve a munkahelyükön és ne gyülekezzenek. Ezt sajnos nem tudták megakadályozni. A felháborodott magyarok számon akarták kérni az előző napi atrocitásokat illetve a hatósági védelem hiányát. A román média hamisítása szerint viszont az RMDSZ hívta sztrájkra a magyarokat. Az összegyűltek kérték az alapvető emberi jogok biztosítását, azonban a válasz az volt, hogy ennek feltételeit a választásokig nem tudják biztosítani. A románok is gyülekezni kezdtek. Eközben a magyar ifjúsági szervezetek képviselői elkezdték védeni a Vatra Romaneasca épületét, hogy a provokátorok nehogy azt higgyék, meg akarják támadni azt. Eközben a románok a tér másik oldalán, az Avram Iancu szobor alatt gyülekeztek. A megyeháza erkélyén A Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsa elítélte az előző napi erőszakos cselekedeteket. A térre összegyűlt 15.000 magyar követelte, hogy Ion Iliescu és Király Károly menjenek le Marosvásárhelyre megtekinteni az előző napi rongálást. Délben a Tudor negyed felől megérkeztek a román tüntetők, a Vatra Romaneasca jelszavait kiáltva. Az egyházak közben szintén elítélték a 19.-én történteket. A marosvásárhelyi kenyérgyár magyar dolgozói sztrájkot hirdettek, civil szervezetek is felháborodásukat fejezték ki, sokan a szervezők bűnvádi eljárás alá vonását, a Vatra Romaneasca hatályon kívül helyezését kérték. Közben a román tömeg felduzzadt 3000 főre és egyre növekedett. Ezzel együtt nőtt a feszültség is. A vezetőség megpróbálta csitítani a románokat. A megyei tanács intézkedett a rendőri védelemről, viszont a rendőrök alábecsülték a helyzetet. A román ifjúsági szervezetek is kérték a rendőrség illetve a katonaság közbelépését. A magyarok kérték a városba vezető utak lezárását, melyről a tanács biztosította őket, illetve hozzátette, hogy a Görgény völgyét is lezárták. A magyarok azonban látták, hogy a katonaság nem tesz semmit, így maguk próbálták meg a teret lezárni, míg az RMDSZ vezetősége rejtekhelyet keresett. A román ifjúsági szervezetek békére és megértésre buzdítottak, kérték az Avram Iancu szobornál álló uszító volt Secu-s tiszt visszavonulását. Florian Aurel, a szociáldemokrata párt maros-völgyi vezetője is békés együttélésre szólított föl, kihangsúlyozta, hogy az ellenségeskedés rosszat tesz Románia európai tagságának. Délután 4-re visszaérkezett Dr. Kincses Előd és közölte, hogy nem előjogokat kér a magyar, hanem csak azt, hogy a nemzetközi egyezményekben megállapodott feltételeket tartsák be. A feszültség nőttön nőtt, a románok csapágygolyós parittyával, üvegekkel kezdték a magyarokat dobálni. A magyarok továbbra is a katonaság védelmét kérték, de azok azzal a kifogással, hogy a magyar tüntetés békés volt, nem léptek közbe. Közben a mellékutcákban már gyülekeztek a felfegyverzett románok annak ellenére, hogy a katonaság állítólag lezárta a városba vezető utat. Bukarestben összeült a Nemzeti Egység Tanácsa, viszont nem tervezték, hogy leutaznak Marosvásárhelyre. A behozott parasztok fél hatkor rátámadtak a békés magyar tömegekre fejszékkel, dorongokkal, vasvillákkal. A magyarok eredményes ellentámadást indítottak és ismét elfoglalták a központi teret. Számukra nem maradt egyéb választás, mint megvédeni magukat, mivel a katonaság és a rendőrség megint nem tett semmit. A balkonról biztatták a magyarokat, hogy állítsák le az ellentámadást, félve attól, hogy ha a magyarok elhagyják a teret akkor a románok a megyeházára menekültekre támadhatnak. Hirtelen megjelent egy elszabadult teherautó, de szerencsére mivel később érkezett mint tervezték, a magyarok félre tudtak ugrani. Sajnos az incidensnek azonban volt egy halálos magyar áldozata. A raktérben kő és egy tucat román volt. A románok közül is meghalt az egyik, viszont az ő halálát a magyarokra kenték. Az ellentámadás megkezdése után megjelent a katonaság is, de a magyarok bizalmukat elveszítve nem akarták őket beengedni. Ebben jó volt a megérzésük, mivel a románok a harckocsikat bástyának használták. Míg a románokat nem tették felelőssé a támadásért, addig a magyarok ellentámadását értelmezték támadásnak. Bukarestben létrehoztak egy vizsgálóbizottságot a marosvásárhelyi eseményekkel kapcsolatban. Eközben Marosvásárhely főterén nem szűnt a feszültség. Este 8 óra után elterjedt a hír, hogy a magyar falvakból jön a segítség. Érdekes módon ekkor a hadsereg ténylegesen lezárta a várost és a falusiak nem tudtak bejutni. A románok elkezdtek Molotov-koktélokat dobálni. Ekkor a magyarok háta mögött népes felfegyverkezett társaság jelent meg a “Ne féljetek magyarok, itt vannak a cigányok!” felkiáltással. A cigányok azért akartak segíteni mert féltek, ha a magyarokat letiporják a románok, akkor ők lesznek a következők. Szováta felől megjöttek a magyar falusiak is. A megerősödött magyar csapat a cigányokkal együtt áttörte a tankok sorfalát és kiűzte a románokat. A hodáki és libánfalvi románok nem tudtak hazamenni, mert a magyarok felgyújtották buszaikat és megverték őket. Azokat a románokat akiknek nem sikerült elbújni a városházán foglyul ejtették és ott az asszonyok mindkét fél sebesültjeit ellátták és kivallatták a románokat. 

Sütő András: Forrás: Wikimedia Commons

Március 20.-án a budapesti magyar-román találkozó résztvevői közös nyilatkozatban elítélték a marosvásárhelyi eseményeket és Sütő András megverését. Gabriel Liiceanu filozófus kihangsúlyozta, hogy az etnikumok közti párbeszédben az érvek mérvadóak és nem az erőszak. Marosvásárhelyen az emberek fölháborodva az előző napon történteken a főtérre vonultak, spontán tüntetés alakult ki, követelve, hogy Kincsest állítsák vissza hivatalába. A románok a tüntetést megint erőszakos románellenes támadásnak nyilvánították, melyet az RMDSZ irányított. A kórházban az ügyészség elkezdte a sérülteket kihallgatni. Az RMDSZ megpróbált válságstábot szervezni.

A magyarokat rádión keresztül arra szólították föl, hogy maradjanak otthon, illetve a munkahelyükön és ne gyülekezzenek. Ezt sajnos nem tudták megakadályozni. A felháborodott magyarok számon akarták kérni az előző napi atrocitásokat illetve a hatóság védelem hiányát. A román média hamisítása szerint viszont az RMDSZ hívta sztrájkra a magyarokat. Az összegyűltek kérték az alapvető emberi jogok biztosítását, azonban a válasz az volt, hogy ennek feltételeit a választásokig nem tudják biztosítani.

A románok is gyülekezni kezdtek. Eközben a magyar ifjúsági szervezetek képviselői elkezdték védeni a Vatra Romaneasca épületét, hogy a provokátorok nehogy azt higgyék, meg akarják támadni azt. Eközben a románok a tér másik oldalán, az Avram Iancu szobor alatt gyülekeztek. A megyeháza erkélyén a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsa elítélte az előző napi erőszakos cselekedeteket. A térre összegyűlt 15.000 magyar követelte, hogy Ion Iliescu és Király Károly menjenek le Marosvásárhelyre megtekinteni az előző napi rongálást. Délben a Tudor negyed felől megérkeztek a román tüntetők a Vatra Romaneasca jelszavait kiáltva. Az egyházak közben szintén elítélték a március 19.-én történteket. A marosvásárhelyi kenyérgyár magyar dolgozó sztrájkot hirdettek, civil szervezetek is felháborodásukat fejezték ki, sokan a szervezők bűnvádi eljárás alá vonását, a Vatra Romaneasca hatályon kívül helyezését kérték. Közben a román tömeg felduzzadt 3000 főre és egyre növekedett. Ezzel együtt nőtt a feszültség is. A vezetőség megpróbálta csitítani a románokat. A megyei tanács intézkedett a rendőri védelemről, viszont a rendőrök alábecsülték a helyzetet. A román ifjúsági szervezete is kérték a rendőrség, illetve a katonaság közbelépését. A magyarok kérték a városba vezető utak lezárását, melyről a tanács biztosította őket, illetve hozzátette, hogy a Görgény völgyét is lezárták. A magyarok azonban látták, hogy a katonaság nem tesz semmit, így maguk próbálták meg a teret lezárni, míg az RMDSZ vezetősége rejtekhelyet keresett.

A román ifjúsági szervezetek békére és megértésre buzdítottak, kérték az Avram Iancu szobornál álló uszító volt Secu-s tiszt visszavonulását. Florian Aurel, a szociáldemokrata párt maros-völgyi vezetője is békés együttélésre szólított föl, kihangsúlyozta, hogy az ellenségeskedés rosszat tesz Románia európai tagságának. Délután 4-re visszaérkezett Dr. Kincses Előd és közölte, hogy nem előjogokat kér a magyar, hanem csak azt, hogy a nemzetközi egyezményekben megállapodott feltételeket tartsák be.

A feszültség nőttön nőtt, a románok csapágygolyós parittyával, üvegekkel kezdték a magyarokat dobálni. A magyarok továbbra is a katonaság védelmét kérték, de azok azzal a kifogással, hogy a magyar tüntetés békés volt, nem léptek közbe. Közben a mellékutcákban már gyülekeztek a felfegyverzett románok annak ellenére, hogy a katonaság állítólag lezárta a városba vezető utat. Bukarestben összeült a Nemzeti Egység Tanácsa, viszont nem tervezték, hogy leutaznak Marosvásárhelyre. A behozott parasztok fél hatkor rátámadtak a békés magyar tömegekre fejszékkel, dorongokkal, vasillákkal.

A magyarok eredményes ellentámadást indítottak és ismét elfoglalták a központi teret. Számukra nem maradt egyéb választás, mint megvédeni magukat, mivel a katonaság és a rendőrség megint nem tett semmit. A balkonról biztatták a magyarokat, hogy állítsák le az ellentámadást, félve attól, hogy ha a magyarok elhagyják a teret akkor a románok a megyeházára menekültekre támadhatnak.

Hirtelen megjelent egy elszabadult teherautó, de szerencsére mivel később érkezett mint tervezték, a magyarok félre tudtak ugrani. Sajnos az incidensnek azonban volt egy halálos magyar áldozata. A raktérben kő és egy tucat román volt. A románok közül is meghalt az egyik, viszont az ő halálát a magyarokra kenték. Az ellentámadás megkezdése után megjelent a katonaság is, de a magyarok bizalmukat elveszítve nem akarták őket beengedni. Ebben jó volt a megérzésük, mivel a románok a harckocsikat bástyának használták. Míg a románokat nem tették felelőssé a támdásért, addig a magyarok ellentámadását értelmezték támadásnak. Bukarestben létrehoztak egy vizsgálóbizottságot a marosvásárhelyi eseményekkel kapcsolatban.

Eközben Marosvásárhely főterén nem szűnt a feszültség. Este 8 óra után elterjedt a hír, hogy a magyar falvakból jön a segítség. Érdekes módon ekkor a hadsereg ténylegesen lezárta a várost és a falusiak nem tudtak bejutni. A románok elkezdtek Molotov-koktélokat dobálni. Ekkor a magyarok háta mögött népes felfegyverkezett társaság jelent meg a “Ne féljetek magyarok, itt vannak a cigányok!” felkiáltással. A cigányok azért akartak segíteni mert féltek, ha a magyarokat eltiporják a románok, akkor ők lesznek a következők. Szováta felől megjöttek a magyar falusiak is. A megerősödött magyar csapat a cigányokkal együtt áttörte a tankok sorfalát és kiűzte a románokat. A hodáki és libánfalvi románok nem tudtak hazamenni, mert a magyarok felgyújtották buszaikat és megverték őket. Azokat a románokat, akiknek nem sikerült elbújni, a városházán foglyul ejtették és ott az asszonyok mindkét fél sebesültjeit ellátták és kivallatták a románokat.

Puczi Béla emléktáblája. Forrás: Wikimedia Commons.

Március 21: A Petre Roman által ígért hadsereg reggel 6 órakor megérkezett, de ekkor már a fő verekedések lezajlottak. Délelőtt megérkezett a vizsgálóbizottság is, azzal a Gelu Voican Voiculescu-val, aki Ceausescu kivégzését és temetését megszervezte. Megérkezett Judea tábornok is, aki előző nap Iliescu-t a magyarok “lehetetlen, soviniszta követeléseiről” tájékoztatta. A tömeg kifütyülte őt. Dr. Kincses Előd felszólította mind a magyar, mind a román lakosokat a tüntetések és a sztrájk beszüntetésére. A románok pedig egyszerűen kitessékelték a magyarokat a térről. A magyarok vonakodtak kivonulni, úgy érezték ha kimennek, akkor nem volt értelme a küzdelemnek. Végül a magyarok saját vezetőik és a további halálos áldozatok elkerülése érdekében kivonultak a térről, majd egy biztonsági zónát alakítottak ki.

A felgyújtott buszok. Forrás: Wikimedia Commons.

A katonaság a várost járta és lefegyverezték az embereket. A feszültségeket valamennyire sikerült feloldani. Próbálták a feleket tárgyalóasztalhoz ültetni. A Vatra Romaneasca tagjai folyamatosan csak a magyarokat hibáztatták és azt hajtogatták, hogy a magyarok el akarják szakítani Erdélyt. Megegyeztek, hogy tájékoztatják a közvéleményt az eseményekről. Megegyeztek az anyanyelvi oktatásról és a kétnyelvű feliratokkal kapcsolatban. A román ifjúsági szervezetek annyira puskaporosnak találták a helyzetet, hogy a szükségállapot bevezetését fontolgatták.

A kormánybizottság hibája az volt, hogy nem a megoldásokon, hanem az okokon töprengett. Viszont megdicsérték a fiatalokat és kérték, hogy neveljék meg a lakosságot illetve segítsenek a rend helyreállításában. 15 órától betiltottak mindenféle tüntetést. Ezt követően az RMDSZ le is mondta a tüntetést, azonban a románok a kultúrpalota előtti téren tüntetést szerveztek. A karhatalom nem intézkedett a tüntetés befejezéséről, sőt a Vatrások ismét csatlakoztak a tüntetőkhöz. Gelu Voican Voiculescu próbálta a tömeget csillapítani és elmondta, hogy a magyarok mindössze kulturális identitást akarnak, a tömeg azonban ellenszegült neki és bányászjárást kért. Míg a magyarok tartották magukat a tüntetési tilalomhoz, a Vatra mosta kezeit - ők nem voltak jelen, mivel kulturális eseményeket szerveztek. Míg a magyar kormány a felelősök megbüntetését kérte, a román kormány a kívülről jövő bujtogatást tartotta az események okának.

Március 23.-án a város csendesnek látszott, de a munkahelyeken nagy volt a feszültség magyarok és románok közt. Bár a verekedésnek vége, a lincshangulat megmaradt és csak magyarokat, illetve cigányokat kezdtek letartóztatni. Az addigi városvezetőket, pl. Judea-t, akik nem biztosították a magyarok védelmét, leváltották Néhány magyar vezetőt is kizártak. Új vezetőséget választottak, ahol a magyarok javasolták a románokat, a románok pedig a magyarokat. Ez a vezetőség a május 20.-ai választásokig vezette a várost és a megyét.

Március 24.-én azonban a tárgyalások a Vatra Romaneasca és az RMDSZ közt zsákutcába jutottak. Végül aztán mégiscsak sikerült a kisebbségi nyelvhasználatról megállapodni. Elismerték azt is, hogy a magyarok jogait a Ceausescu-korszakban megsértették, viszont a megoldást csak a nemzetközi szerződésekre bízták. Aznap este a románok ismét tüntettek. A tüntetésen jelen voltak azok a Vatra Romaneasca vezetők is, akik aláírták a tüntetések tilalmát.

Március 25.-én a magyarok kritizálták a román kormány részrehajló politikáját. Tiltakoztak a külföldi újságírók kitiltása ellen és kérték, hogy független nemzetközi jogi bizottság vizsgálja ki az események okait. A petíciót eljuttatták a Helsinki Watch-hoz, az ENSZ Emberjogi Bizottságához és az Európa Tanácshoz.

Az események folyamán a Securitate-t nem oszlatták föl, hanem fölélesztették Román Hírszerző Szolgálatként, mondván, hogy igenis szükség van a titkosrendőrségre. Az atrocitásoknak 6 halottja és több sebesültje volt. Azokat a románokat, akik szándékosan gyilkoltak, nem ítélték el. Azok a magyarok, akik nem bírták a feszültséget, sajnos kivándoroltak (nem csak Marosvásárhelyről). Az események azonban rengeteget rontottak Románia nemzetközi hírnevén is, a vállalkozók évekig kerülték a várost.

Akit érdekel a dokumentumsorozat, az itt találja a részeket: