Pride - avagy mi ez a felhajtás?

Írországi morzsák
Typography

Még a (H)írmorzsákon belül is vihart okozott a Pride körüli téma. Amikor elhatároztam, hogy a múlt hétvégén a Pride felvonulás és az egy hónapos programsorozat zárása alkalmából a (H)írmorzsa logót is szivárványszínbe teszem ki, a szerkesztőségi tagok között is volt, aki nem értett egyet vele.

Az egyet nem értés alatt ne azt értsétek, hogy bármi kifogása lett volna az LGBT közösség ellen, csak hiányolta azt, hogy más események nincsenek így előtérbe hozva. Az hogy kikerülhetett a logó a 2/3-os többségi szavazatnak volt köszönhető, illetve annak is, hogy ez az idei Pride többről szólt, mint csak a szokásos felvonulásról. Erről szeretnék pici összefoglalót írni.

Az idei Pride ünnepségsorozat Írországban az egyneműek büntethetőségének visszavonásának 25 éves évfordulójára épült. A kormány különös hangsúlyt fektetett arra, hogy bocsánatot kérjen azoktól, akik ennek a törvénynek voltak az elszenvedői. Mind az egyén, s mind a családja meg volt bélyegezve egy olyan dolog miatt, ami nem választás kérdése. 1993 előtt elképzelhetetlen volt az, hogy valaki nyíltan vállalja fel melegségét, hova-tovább még miniszterelnök is legyen. Sokan nem tudják, hogy a Pride mint polgárjogi tüntetés volt az emberi jogokért, és nem csak az LGBT jogokat értve alatta. Írországban ez a harc nagyon régóta tartott, röviden összefoglalnám a főbb állomásokat, hogy érthetőbbé váljon, miért is volt ekkora „felhajtás” a Pride körül.

1861-ben még az angol korona megszállása alatt hoztak egy törvényt, az ún. Offence against the persons act-ot amely a homoszexualitást büntetendő cselekménnyé nyilvánította. A törvény így rendelkezett a „természetellenes bűncselekmények” szakaszában: „Bárki, aki bizonyíthatóan megvádolható e bűncselekmény elkövetésével, amelyet emberrel vagy állattal követett el, az a szodómia vétségét követte el, felelősségre vonható és börtönbe csukaható”- ennek a törvénynek ítélete alá esett többek között Oscar Wilde is, akikről nem sokára egy zseniális mozifilm fog kijönni.

Az első társadalmi megmozdulásra egészen az 1970-es évekig kellett várni. Egy, a Trinity Collegen előadó anglicisztikával foglalkozó professzor, David Norris indította el mozgalmát a homoszexualitás dekriminálásáért. A mozgalom neve: Mozgalom a Homoszeuális törvény megreformálásáért. Célja a mozgalomnak, hogy mind Írországban és mind Észak-Írországban megszüntessék a büntethetőséget azoknál, akik homoszexuálisok. 1977-ben jogi eljárást indított azzal, hogy ez a törvény ellentétes az ír alkotmánnyal, amely a magánélet szentségét védelmezi. 1980-ban a a bíróságon elbukik az ügy, fellebbezéskor a legfelsőbb fórum is elutasítja.

1983-ban indul útjára az első Pride Írországban. Ennek kiváltó oka az volt, hogy 1982 szeptember 10-én Declan Flynn-t megtámadják Dublinban a Fairview parkban, ahol olyan súlyosan megverik, hogy később belehal a sérüléseibe. Az 5 elkövetőt ugyan előállították, ám a bíróság szabadlábra helyezte őket egy felfüggesztett büntetéssel, pedig emberölés miatt lettek megvádolva. Ez természetesen nagy felháborodást váltott ki, és ekkor szervezik meg tiltakozásul a megkülönböztetés ellen az első Pride-ot 1983-ban. Ennek az egy napos felvonulásnak a célja az volt, hogy rámutasson arra az erőszakra, amely a homoszexuálisokat érte akkoriban.

A '83-as Pride week programja

1988-ban Norris szenátor lett, és a korábban elkezdett, de elmeszelt ügyét most az Európai Ember jogi bírósághoz terjesztette fel. Ekkor már az egész ír államot perelte be. Az itteni bíróság neki adott igazat, és ez utat mutatott a későbbiekre, s amely végén dekriminalizálták a homoszexuálitást 1993-ban.

1993-ban Írország hivatalosan is kiveszi a büntethetőségét a homoszexualitásnak az ír alkotmányból. Ezt a Fianna Fáil-es igazságügyi miniszter hagyta jóvá, akit Máire Geoghegan-Quinn-nek hívtak. Az akkori Tánaiste, Eamon Gilmore így nyilatkozott erről:

„A szexuális együttlét, amely két felnőtt kölcsönös beleegyezésén alapszik, az csak is az ő magánéletükre tartozik, és nem tartozik se a Dáil, sem a Szenátus vagy Garda vagy bárki más érdeklődésébe.”

Ezt a győzelmet követte 2010-ben az élettársi törvény, amely azonos jogokat biztosított az együttélésre partnereikkel, mint a többi polgártársaiknak már meg volt. Ez azonban nem adott jogokat örökbefogadásra illetve egyéb családjogi formulákra.

2011- a fordulópont a politikai életben, amikor 3 parlamenti képviselő, Jerry Buttimer, John Lyons és Dominic Hannigan nyíltan felvállalják másságukat.

2015- azonos neműek házasságáról tartott népszavazás. 2015 május 22-én az írek 62%-a megszavazta ezt a jogot is, így szinte 100%-ban azonos jogokkal rendelkeztek a többi polgárral. Ez, a világon elsőként megszavazott törvény korszakalkotó volt, nem sokra rá több ország is hasonlóan járt el. Ugyanebben az évben indítják el az ún. Nemeket elismerő törvényjavaslatot, amely a transgender, vagy nemileg semleges emberek jogaiért jött létre, a kvázi „harmadik” nem. Itt azon személyek, akik ebbe tartoznak kérelmezhetik, hogy olyan nemként sorolják be őket, ahogyan azt ők kívánják.

2017-ben felfüggesztik azt a törvényt, miszerint nem adhat vért az a férfi, aki egy másikkal hált. Ez a felfüggesztés egy 2015-ben Galway-ban elindított ügy volt a bíróságon, amely az ír véradó szervezetet perelte be a megkülönböztetés miatt. Bár a törvényt felfüggesztették, mégsem úgy ahogyan azt szerették volna látni. Megújított formában tovább él, a kritérium most annyi, hogy csak azon férfiak adhatnak vért, akik az elmúlt 12 hónapban nem voltak másik férfival (na, ezt hogyan bizonyítod be?), de csak akkor, ha megfelelnek az egészségügyi követelményeknek.

2017 június, amikor is Írország első nyíltan meleg miniszterelnöke, Leo Varadkar megkezdte a hivatalát. Sokak szemében már az is szálka volt, hogy „migráns” szülő gyermeke volt, pedig az apukája közmegbecsülésnek örvendő orvos, mint ahogyan fia is. Mondhatni, dupla fricska azoknak, akiknek a lényeg az, hogy „buzi és migráns” és nem az hogy esetleg ő is olyan ember, mint akik ítélkeznek róla és esetleg többet tett eddig le az asztalra, nem úgy, mint sokan azok, akik az orrukig sem látnak a fejükben létező sötétségben.

Sajnálatos látnom azt, hogy az itt élő magyar közösségben is megtalálható az a féle előítélet, amit otthonról hoztak. Ez alapjában nem lenne baj, de ha a „nem szólaltál volna meg, okosabb maradtál volna” aranyszabályt nem tartják be, akkor már sajnos ez baj. Remélem, hogy akik eddig csak azt ragadták ki az itteni miniszterelnök személyéből, hogy meleg és migráns, ők tökéletesebbek nála, és sokkal többet tettek le az asztalra, ami feljogosítja őket a kritikára.